Pillanatgépek - Harmadik rész

Gyermeki öröm

A kortárs művészet témái, eszközei, akár a régi mágikus szerkezetek, mára voltaképp tekinthetőek elavult dolgoknak. Ugyanakkor, ahogy a kiállítást néző gyermekek reakcióiból is kiderült, ebben a kontextusban a szó legnemesebb értelmében okoznak örömet. Mert a tálalás bájos, jópofa és mókás, nem pedig valami rideg-hideg, magát véresen komolyan vevő képzőművészet. A sznob fintort huncut mosoly váltja fel. A technológiai forradalom az emberekben egyszerre kelt félelmeket és kíváncsiságot. A rideg-hideg handycam a művészek kezében azonban ártatlan játékká válik, a digitális virtualitás nem a valóság ellensége, hanem az illúzió megteremtésének eszköze. Megnyugodhatunk végre: ahogy a fényképezés nem lopta el az indiánok lelkét, a virtuális térben sem fogunk elveszni végleg.

A kiállítás révén sokkal jobban átlátható, hogyan is születik, alakul a mozgókép, s válik a művészi és tudományos invenció révén mindennapi jelenséggé. A filmet nem csak rögzíti „valami”, amiről semmit sem lehet tudni, és a művész sem egy zord alkimista, hanem egy mókázó, játékos illuzionista, aki kacsintva mondja az ámuldozó gyerekeknek: Vigyázat, csalok! Azt éljük meg, hogy szeretjük, amikor becsapnak minket, s nem azt, amit a rossz emlékű kortárs kiállításon éreztünk, hogy megint átvágtak minket. Meglepetés, váratlanság, illúzió, mágia a szó régi értelmében.

Valaminek a vége mindig valami újnak a kezdete

A „művészet” tehát visszatérni látszik a gyökereihez. Megjártuk az utat a látványtól a látszatig, s ezt tökéletesen kifejezi, mikor transzparens monitor mögé ülhetünk, hogy sziluettünket e-mailen küldhessük el barátainknak. Az óriás mutoszkóp kockáit webkamera felvételeivel tölthetjük be, és nézhetjük miként ugrálunk, grimaszolunk. A labirintusok, múlt századi, vagy annál régebbi sziluettek, fény-játékok, camera obscurák és laterna magicák között, kortárs művészek fény és op-art játékaitól egészen az interaktív installációig jutunk. Olyan történeti kontextusban, és a műtárgyak olyan gazdaságában van részünk, hogy az egyébként a tárlatra szánt másfél óra szűknek is bizonyul.

Ha a kortárs művészet sokszor tapasztalható frusztrációja és arroganciája annak felismeréséből ered, hogy a "Művész" a tegnapi kor papjából és lovagjából a mai artistája és bohóca lett, akkor ezt a frusztrációt épp az őszinte és egyszerű öröm oldhatja fel, amikor Templom helyett Varázskastélyba léphetünk, s tükrök és trükkök között merítkezünk az illúzió keltette mágiában. Talán elsőként érezhetjük hosszú idő óta ezen a kiállításon, hogy valami hasonló kezdődött el.

(Vége - pontosabban folytatása a kommentekben következhet)

Pillanatgépek - Második Rész

A jelenlegi kiállítás sikerének titka abban rejlik, hogy úgy képes rávilágítani a posztmodern utáni kor képlékeny természetére, hogy abból nem tanácstalanság és frusztráció érződik. Ellenkezőleg: a furcsa szituációból adódó izgalmas kérdésfelvetések iránti nyitottság, kíváncsi játékosság érződik. A régi vásári mutatványok „tematikus terei” immár egy új nyelvezet ismeretében, a kortárs művészet kontextusába helyezve térnek vissza. Értelmezik és átértelmezik egymást.

Futkározó lovak, ugráló kenguruk elevenednek meg újra a színes stroboszkópok, thaumatrópok, phenakisztiszkópok játékaként. Olyan forgó dobozok is láthatóak, melyekbe a közönség látszólag összefüggéstelen formákat helyezhet, s a mozgás révén életre kelti őket. Százhúsz évvel ezelőtt, akárcsak ma, szinte naponta jelentek meg az újabb technológiák, melyek szenzációnak számítottak, s zsákutcának bizonyultak, mára érdekességekként kiállítási tárgyak. Ebből a szemszögből nézve korunk high-techje teljesen új megvilágításba kerül ezen a kiállításon.

A mutatványos sátortól a virtuális térig

Az első filmeknél a nézők maguk szabályozhatták a mozgás sebességét, és állíthatták össze saját forgatókönyvüket. A mutoszkópba, vagy kinoroszkópba nyomtatott filmkockák által létrejött „pörgetőkönyvecskét” zsebre is vághatták, s hazavihették. A kiállítás „vásári mutatványai” kultúrtörténeti érdekességük mellett kortárs műalkotásokkal együtt jelennek meg.

A művészek más más módon referálnak a pillanat megragadására, az illúzióteremtésre. A "hős modern művészből" bohóc lett, s amilyen tragikus és frusztráló ez egyrészről, olyan szórakoztató másfelől. A másfél évszázaddal korábbi "mulatságok" váltak korunk művészetévé, s úgy tűnik, az a "szemfényvesztés" ami korábban az iparművészet és a giccs határán lavírozott, ma már kortárs képzőművészeti alkotásnak tekinthető.

Egy skandináv művésznő alkotása például olyan installáció, melynek részeként pörgetőkönyvecskékbe pillantva nyerünk betekintést a művész és környezete életébe, mintha linkeket, kis videókat néznénk. Az installáció egy térbe kivetített blog, mely „bejegyzésenként” mutatja az alkotót körülvevő történéseket, kapcsolatai rendszerét. A szimuláció egyben interakció is, hisz a néző szó szerint belép a művész világába. Kész elvarázsolt kastély... Egy másik, főleg gyermekek körében népszerű teremben pedig egy fiatal művésznő "érintésre világító gömbjei" láthatóak. Ez a mű pár éve a MOME egyik diplomamunkája volt.


Mennyiben különbözik a digitális és analóg „varázslat”?

A XIX század fotográfusai iparosok voltak, akik varázslattal üzleteltek, azonban technikáik fokozatosan inspirálták a művészeket. Kezdetben lealacsonyítónak érezték az új formákat, megtermékenyítő hatásuk mára viszont vitathatatlan, a fotográfia műfaja a képzőművészet egészét áthatja. A digitális eszközök, a mail, az elektromos rajztábla, az lcd monitor hasonló eszközök ma, melyekkel ismerkedik a művészet és próbálja magáévá tenni keresve azt a nyelvet, melyen végül megszólalhat.

Az emberi szellem még korántsem lakta még be ezt az új teret. A fotográfiánál majd fél évszázadnak, s a filmnél is majd harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megjelenjen az első mai értelemben vett műalkotás a vásári mutatvány műfajában. Ami viszont a kiállításon feltűnő: bármennyire is interaktívabb a digitális techológia, az analóg varázslat eszközeinek érthetősége, és egyszerűsége, elvük átláthatósága sokkal melegebb örömet okoz a szemlélőnek.

(befejezés következik)

Pillanatgépek - Első Rész

A nyár kortárs művészeti attrakciójának számít a Műcsarnok kiállítása, az augusztus 23-ig látható Pillanatgépek. A német Werner Nekes médiatörténeti gyűjteményének különleges műtárgyai mellé mintegy 50 kortárs művész különböző alkotását helyezték. A vándorkiállítás második állomása Budapest, s ősszel Sevillába költözik tovább. Addig érdemes, (akár többször is) megnézni az év egyik legizgalmasabb tárlatát.

Mi volt?

A Műcsarnok tavalyi, a mostanival egy időben rendezett kiállításának címe árulkodó volt: „Na, mi van?”. Már pedzegették korábban is, hogy „Helyzet” van - pár éve volt ez a Műcsarnok nyári kiállításának címe - de odáig nem jutottunk el, hogy – eljátszva a cím adta lehetőséggel - én mondjam meg nekik, hogy mi van. Ha a művész nem tudja, akkor mit keres ott? Ez is mutatja, hogy a válság kiterjed a kortárs művészetre is, témát, formát, identitást keres ma a művész a képen kívül és belül.

Az elmúlt évek töményen unalmas, néhol kifejezetten dühítő kiállításai után az ember kételkedve, és kicsit félve lép a Műcsarnok falai közé. Aztán ahogy belépünk a kiállításra, rögvest eloszlanak a kételyek: bizony ez az, amire már régóta vágytunk, amikor nem unottan visszadobják a kérdést, hogy „na, mi van?” hanem kapunk egy izgalmas választ.

Megragadni a pillanatot

A „pillanat”, a felvilágosodás kora előtt tudományos mértékegység volt. A mai értékek szerinti 1.5 másodpercet tett ki egy momentum, s ez volt a csillagászati, matematikai és fizikai számítások alapja. Alkimisták keresték a lehetőséget arra, hogyan rögzítsenek kulcsfontosságú pillanatokat, miképp merevítsék ki az időt. Érezték, hogyha ez sikerül, az Örök Életre nyitunk ablakot, legyőzzük a halált, mely a pillanat múlandóságában lakozik. Végül egy ezüst alapú vegyületet találtak, mely képes volt a pillanat képét üvegre és bitumenre rögzíteni.

A fotográfia utáni kor.

A fotográfia a modernizmus szimbóluma: az új eszköz amely utat nyit és átértelmezi a múltat. Az „új művészet” megjelenését alig pár évtized múltán a mozgást rögzítő technológia, a film követte, s együttesen végleg átalakították a vizuális gondolkodást. Csakhogy a hőskor mára rég elmúlt, szinte mindenkinél van „pillanatrögzítő eszköz”, s eme eszköz használatához nem kell semmilyen különösebb tudás.

A mobiltelefonok kameráival minden arra érdemes percünk tárolható, illetve azonnal közölhető is, és máris százezrek osztozhatnak a „mágikus pillanatban”. Felmerül a kérdés: vajon egy YouTube linken fog először megjelenni az új Aranypolgár? A XXI. Század Bressonja egy digitális kamerával szaladgáló blogger lesz? Lehet, hogy a vásári videojátékokat egy még általunk el sem képzelhető új művészet fogja magába olvasztani?

(folyt. köv.)

Swimmingpool - Életem legszebb pillanata…

Sárgult képek boldogsága

Amikor a hétköznapi ember, élete megörökítésre méltó perceit keresi, a keresztelők, esküvők, temetések láncolatába kivétel nélkül az önfeledt nyári pancsolások is beilleszkednek. A magunkra erőltetett fehér blúzok, és öltönyök feszengései, erőltetett mosolyok és jópofik mellett egy véletlen lekapott fecskenadrágos portré, vagy a fürdőruhából kibukó tavaszról megmaradt hurkák jelentik az ellenpontot. Emlékeink dramaturgiájában az ünnepi beöltözöttség és a nyári levetkőzöttség, a hétköznapoktól e két legtávolabb álló helyzet adja az ellenpontot. Ebből lesz az a „dráma” vagy „regény” amit végül unokáink, örököseink nézhetnek majd. Ez lesz az a Mű, amit egy évszázad után a padláson porosodva a lomok között megtalál egy távoli rokon, és már senki nem fog emlékezni nevünkre, a helyszínre, a kép mögötti történetre. Az alulexponált, ócskán komponált, széttöredezett és megsárgult kép viszont megmarad egy kissé kövérkés úrral, s mellette egy nővel, akik esetlenül, kicsit magukat is szégyellve, de boldognak tűnnek.

Mit talál tehát pár kortárs magyar képzőművész 2009-ben a „Fürdőzők” témájában, mely az antikvitás óta tartja magát a "nyugati művészet" egyik legstabilabb ikonográfiájaként? Valljuk be sajnos: van, aki semmit se. Felmerül a kérdés: attól, hogy egy galériában kiteszünk a falra egy „elszúrt” nyári fotót felnagyítva, és aláírunk egy összeget, már el is végeztük a művész feladatát? Átírtuk, megjelenítettük, megmutattuk a témát? Nem cinikus dolog egy ócska digitális fotót pixelesen, nagyban kinyomtatva a magas művészetek aranytálcáján kínálni? A kortárs művészet néha nagyon cinikus. Néha. Máskor viszont üdítő kivételek akadnak, ahogy a jelen kiállítás anyagából is kiemelkedik két név: Szunyoghy Viktória és Szabó Klára Petra. Ők valóban képzőművészeti alkotásokkal ajándékoztak meg minket.

Elkapott pillanatok

A két alkotó munkái képesek a véletlenszerűen elkapott intim pillanatokat izgalmasan megjeleníteni. Ehhez amúgy nem is kell sok, igazából elegendő, ha megtiszteljük a nézőt/vevőt pár munkaórával. Mára ugyanis sokszor elég maga a technika is. Szunyoghy Viktória olajfestményekként, Szabó Klára Petra pedig míves akvarellekként tálalja a „fürdős témát”. Az általuk felvállalt „kicsiség”, hűen tálalja mind a sajátos „elrontott fénykép-esztétikát” mind pedig azt, ami mára a fürdőzés évezredes témájából maradt. Szunyoghy Viktória sorozatát már tavaly is láthattuk a Gödörben, idén nyáron a Swimmingpool keretében tekinthettük meg őket, s valószínű párszor még elő fog kerülni a sorozat. Ahogy Szabó Klára petraát is régebb óta foglalkoztatja a téma, Fürdőző sorozatát már korábban is kiállította. Ez az "előélet" erős kontrasztot fest a kiállítás többi művével, amiknél az esetlegesség már már kényelmetlenül érezhető.

Mítosz híján az önfeledés

Ma már nincsenek mítoszok, nincs Vénusz, és a „Les Grandes Baigneuses” képek teatralitása sem felvállalható. A fürdőzés "megtisztulás" misztikája nem katarzisban olvad fel, hanem egy egy önfeledtségre szorítkozik csupán. Életünk legszebb pillanataira. Magasztos mondanivaló híján, marad egy személyes dimenzió, a hétköznapoktól való elszakadás apró momentumai. Ezeket mutatja meg Szunyoghy Viktória és Szabó Klára Petra, s e két művész munkáiért volt érdemes elmenni most nyáron is a Falk Miksa utcába július 30-ig.

Utóirat: Bocsánat mindenkitől, hogy későn raktam fel a cikket, de sokáig molyoltam, hogy egyáltalán megtegyem-e. Végül megtettem, mert szerintem Szunyoghy Viki és Szabó Klára Petra megérdemelnek egy pozitív kritikát, még ha maga a kiállítás nem is volt olyan remek.

Egy sikeresen elhárított ideológiai csőtörés

„…A civilizáció felfalta kultúra maradványain megszületett az újközépkor régi-új vallásaival és papjaival, robbanómotoros lovagi tornáival, az új leprásokkal, a pollúcióval fertőzöttekkel. … Az emberiség visszalép egy korábbi állapotába. Talán azért, mert régi modelljein kívül semmit sem ismer, talán azért, mert naív módon azt hiszi, ha újra lehetne kezdeni, más lenne a végkifejlet.”

Réz András: Ideológiai csőtörés, 1986.
(Szemelvény a KogArt, „FMK- azok a nyolcvanas évek” című kiállításának ismertetőjéből.)

Az Ideológiai Közmű-meghibásodás Elhárító Részvény Társaság (IKMERT) szakemberének éves beszámolója:

Húsz évvel ezelőtt, valamikor 1985 táján szakembereink erős szivárgást észleltek a Népköztársaság útja 112. számú ingatlan ideológiai alapjaiban. A lassú, ámde kitartó eresztés miatt a dialektikus materializmus és marxista esztétika stabilnak hitt eresztékei meglazultak, és szakembereink egész csoportja, megfeszített munkatempóban dolgozott a hiba megnyugtató elhárításán. Örömmel jelentjük ügyfeleinknek, hogy a hibát teljességgel kiküszöböltük. Mára a fejlett nyugati technológiákat alkalmazó korszerű rendszerünkben zavartalanul áramolhatnak az ideológiák. Egy csőtörés, és különösen egy ideológiai csőtörés esetében ugyanis beláthatatlan következményekkel kell számolni.

Esetenként előfordulhat, hogy üzemzavar vagy egyéb meghibásodás következtében elsősorban a meghibásodott közművekből kisebb-nagyobb eszme-mennyiségek szivárognak a közösségi tudatba. Ezen eszme-mennyiség csökkentése illetve üzemzavar, csőtörés, egyéb eredetű elfolyás esetében a hiba elhárítása végett haladéktalanul intézkedni kell. Az elszökő, elfolyó eszmék eróziós hatására ugyanis a társadalom háborítatlan tömegében rejtett tudat-kutak, tudat-dolinák keletkezhetnek, ami a társadalom állékonysága szempontjából igen komoly veszélyforrásnak számít. Szükséges ezért a térségben történő eseményeket fokozottan figyelemmel kísérni és veszély esetén annak elhárítását azonnal megkezdeni. Meg kell kezdeni az időközben elkerülhetetlenné vált felújítási vagy bővítési munkákat.

Magántőke bevonása

Szerencsére a felújítási munkák során partnerre leltünk privát befektetőkben is, így a magánszektor közreműködésével az utóbbi években anyagi fedezetet is kínálkozott az új rendszer kialakításához. Mikor szakembereink 1986-ban a helyszínre érkeztek, a helyzet a válság tüneteit mutatta. A felázott talajban élősködők (punkok, csövesek, alternatív atkák, közveszélyes munkakerülők stb.) jelentek meg egészségre káros hatást fejtve ki. Szaporodásnak indultak, tenyésztelepet alakítottak ki és tevékenységük eredményeként szobrokkal, festményekkel, színházzal, zenével is kimutathatóvá vált virulens jelenlétük. Cégünk jogelődje, az IKMV (Ideológiai Kármentő Vállalat) az első években dialmattal próbálta betömni a réseket, de ez az elavult materializmus sem segített érdemben. A kilencvenes évekre elkerülhetetlenné vált a régi szerelvények eltávolítása, és újakkal pótlása. Kárbecslőink 1990-es jelentése szerint a fő problémát az egyosztatú csőrendszer külső és belső hibái együttesen okozták. A belső súrlódások erodáló hatásai kikezdték az eresztékeket, a folyamatos nyugati szél pedig külső meteorológiai hatásként a borításokat tette tönkre. A résekben megbúvó kórokozók a külvilág felé terjesztették ideológiai vírusaikat, melyek kezelése hatalmas anyagi ráfordításokkal járt.

Nyugatról importált techológiák

Ezen segített az újonnan beépített, az IKMERT által importált és forgalmazott, Posztmodern technológiát alkalmazó egyedi rendszer, mely minden tekintetben megfelel az európai normáknak. A német, francia és amerikai alkatrészeket magyar kötőanyagokkal illesztettük össze, és az elmúlt húsz évben folyamatosan igazítottuk a sajátos körülményekhez. A kultúrát többosztatú, feszültség-kezelő csőrendszerrel láttuk el. Ennek következtében az eszmék párhuzamosan áramolnak. Mindegyik részecske megtalálja a neki megfelelő töltésű csövet, így az egyosztatú térben történő feszültségek a káros kommunikáció kiküszöbölésével már nem okoznak gondot. A csöveket színekkel (narancssárga, zöld, piros, kék, stb.) jelöltük, és az általuk termelődő energia szintén párhuzamos, azonos színekkel jelölt rendszerekben használtatik föl, kiküszöbölve a valós érintkezést. Az egyetlen találkozási pont, ahol a feszültségek irányított formában, szelepeken át távozhatnak, a média üzemegységben található. Éppen emiatt ez a modul a meghibásodások leggyakoribb színtere.

A teljes rendszert négyévenként ellenőrizzük, a média üzemegységet folyamatosan modernizáljuk, valamint szúrópróbaszerűen is végzünk vizsgálatokat. 2004 során három ilyen ellenőrzést is végeztünk, a felmerült kisebb üzemzavarok elhárítása folyamatban van, és biztosíthatjuk ügyfeleinket, hogy legalább 20 évre garanciát vállalunk a zavartalan működésre. Egészen biztos, hogy az 1989-90-es évihez hasonló üzemzavar az Önök életében már nem következik be.

Kedves meglévő és leendő ügyfeleink!

Cégünk immáron lassan 100 éve vállalja zárt rendszerű ideológiák és teljes eszmerendszerek kiépítését! Higgye el, velünk jól jár. Elbizonytalanodott? Szöget ütött valami a fejébe? Ideológiailag alulképzett? Kognitív disszonanciában szenved? Az IKMERT segít önnek! Eszmét csak Önnek! Exkluzív szolgáltatásunkat az interneten is megrendelheti az ikmert@ideo.log címen! Tekintse meg prototípusunkat az Andrássy út 112. alatt a KogArt házban megrendezett bemutatónkon, és győződjön meg a saját szemével, milyen hatásfokkal változtattuk az ideológiailag szennyező, alternatív művészbarlangot minden ízében steril és biztonságos, high-tech magánmúzeummá! Várjuk Önöket!

A fenti cikk valóban csak SZ.B.A művészettörténész képzeletének szüleménye?