Gyermeki öröm
A kortárs művészet témái, eszközei, akár a régi mágikus szerkezetek, mára voltaképp tekinthetőek elavult dolgoknak. Ugyanakkor, ahogy a kiállítást néző gyermekek reakcióiból is kiderült, ebben a kontextusban a szó legnemesebb értelmében okoznak örömet. Mert a tálalás bájos, jópofa és mókás, nem pedig valami rideg-hideg, magát véresen komolyan vevő képzőművészet. A sznob fintort huncut mosoly váltja fel. A technológiai forradalom az emberekben egyszerre kelt félelmeket és kíváncsiságot. A rideg-hideg handycam a művészek kezében azonban ártatlan játékká válik, a digitális virtualitás nem a valóság ellensége, hanem az illúzió megteremtésének eszköze. Megnyugodhatunk végre: ahogy a fényképezés nem lopta el az indiánok lelkét, a virtuális térben sem fogunk elveszni végleg.
A kiállítás révén sokkal jobban átlátható, hogyan is születik, alakul a mozgókép, s válik a művészi és tudományos invenció révén mindennapi jelenséggé. A filmet nem csak rögzíti „valami”, amiről semmit sem lehet tudni, és a művész sem egy zord alkimista, hanem egy mókázó, játékos illuzionista, aki kacsintva mondja az ámuldozó gyerekeknek: Vigyázat, csalok! Azt éljük meg, hogy szeretjük, amikor becsapnak minket, s nem azt, amit a rossz emlékű kortárs kiállításon éreztünk, hogy megint átvágtak minket. Meglepetés, váratlanság, illúzió, mágia a szó régi értelmében.
Valaminek a vége mindig valami újnak a kezdete
A „művészet” tehát visszatérni látszik a gyökereihez. Megjártuk az utat a látványtól a látszatig, s ezt tökéletesen kifejezi, mikor transzparens monitor mögé ülhetünk, hogy sziluettünket e-mailen küldhessük el barátainknak. Az óriás mutoszkóp kockáit webkamera felvételeivel tölthetjük be, és nézhetjük miként ugrálunk, grimaszolunk. A labirintusok, múlt századi, vagy annál régebbi sziluettek, fény-játékok, camera obscurák és laterna magicák között, kortárs művészek fény és op-art játékaitól egészen az interaktív installációig jutunk. Olyan történeti kontextusban, és a műtárgyak olyan gazdaságában van részünk, hogy az egyébként a tárlatra szánt másfél óra szűknek is bizonyul.
Ha a kortárs művészet sokszor tapasztalható frusztrációja és arroganciája annak felismeréséből ered, hogy a "Művész" a tegnapi kor papjából és lovagjából a mai artistája és bohóca lett, akkor ezt a frusztrációt épp az őszinte és egyszerű öröm oldhatja fel, amikor Templom helyett Varázskastélyba léphetünk, s tükrök és trükkök között merítkezünk az illúzió keltette mágiában. Talán elsőként érezhetjük hosszú idő óta ezen a kiállításon, hogy valami hasonló kezdődött el.
(Vége - pontosabban folytatása a kommentekben következhet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése